Egy kritika:
Michael Fassbender utánozhatatlanul fahangú kornyikálást hallva már most biztos, hogy az “év filmzenéje” címet a Frank dalai érdemelték ki. Óriási papírmasé-fejet viselő hősre filmet írni egyébként is nagy bravúr, az pedig külön öröm, hogy a nyilvánvaló attrakciós potenciál mellett a hihetetlen figura működik. Lenny Abrahamson mozija finom hype kíséretében futott be és a játékidő nagyobb részében képes megfelelni az elvárásoknak, egyedül a végjátékban sokall be. A pöcsölős indie-rock kritikája talál, a morbid humor remek, a tehetségtelen multi-droid és a megszállott (szerintem nem) zenekar ellentéte működik. A maszk mögé bújt zseni és a bizarr tagok között ott a kémia, a filmnek sikerül rávilágítani, milyen törékeny, intim és illékony az alkotás folyamata. Ebben a kedves légkörbe rondít bele a sikerre éhes dilettáns (szerintem nem ) , ám ezt a konfliktust nem sikerül olyan elegánsan megmutatni, mint a korábbiakat. A színészek nagyot játszanak, a dalok ütnek és a merész alapötlet viszi az egész sztorit, csak annak a fránya maszknak nem kéne lekerülni. Igaz, a fináléban felcsendülő I love you all javít az összképen, de a döccenő egyértelműen lerontja az osztályzatot. A hírverés felsrófolta a várakozásokat, a koncepciót ismerve egy picivel többet ígért ez a mozi – de a kult-potenciál még így is simán benne van.

https://kinetograf.blog.hu/2014/09/29/az_ev_filmzeneje_mar_megvan_frank